Gál Éva Emese

Emlék – vízió

Szatmár, 1970. május 14.

Ma szűk medréből kilépett a szó!
Sodorja már magával ezt a tájat.
Úgy omlik jóra rossz, mint rosszra jó,
és örvényekkel pörögnek a vázak.

Ki menekül, ki menekít, ki hal.
A mondatok az értelmetlenségig
duzzadnak föl, s bár egyre több a jaj,
az áradatban semmivé enyészik.

A ház, ha áll, ha bírja, tartja még
a régi otthonnak bár küllemét,
riadt ablakait mereszti szerte.

Hogyan lehet, hogy ott rombol a szó,
ahol a tiszta mondanivaló
forrásait a csend be sem temette?

(1989)


Más

Átgondolom, mert át nem élhetem,
mivé lennék egy másik küzdelemben,
ahol nem magammal kell védekeznem,
és egy világgal együtt vesztenem.

Mitől fosztott meg a nagy rendező,
mikor a többletet hiánnyal mérte,
hogy ne törhessen tökéletességre
csak az, amit elvetél az idő?

Lám, minden rímben másként hat a szó,
nincs jelentés, amit ne marjon kétség,
mert hitek szerint változik az érték,
csak a harc érte örökkévaló.
Mivé lennék hát, mondd, mivé a másban,
ahol más élet szerint más halál van?

(1989)

 
Severs

És egyszer minden ajtó zárva lesz.
Sehonnan nem indulsz, és sehová nem
érkezel meg, csak egyre kint rekedsz,
még azt reméled, hogy valaki vár benn,

de a ház egyre ismeretlenebb,
hiába kopogtatsz, magad se hallod,
emlékeid se tartanak veled,
világod hiányát mintázza arcod.

Makacsul vársz, vagy bolyongsz, egyre megy,
nem változik se kint, se bent a semmi.
Nemlétedben a lét se lesne meg,
miért kellene neked észrevenni?

Szabad vagy! Ez se élet, se halál.
Dörömbölsz? Rúgsz? Az ajtónak se fáj.

(1939)